Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak az egy hetes szabadságom alatt, de valahogyan hirtelen ötletként felmerült, hogy megnézzem Abrudbányát, ahonnan a család egyik ága származik. Nem igazán érzem az ilyen dolgokat fontosnak, de már jó pár éve szó volt róla, hogy elnyelheti egy tervezett aranybánya ciántava, tehát ki tudja, meddig van rá lehetőség. Megemlítettem a dolgot szüleimnek, s lecsaptak rá, kimentünk együtt. Mivel mindent leírni túl hosszú lenne, csak az érdekesebb részek:
Tordai-hasadék
Út egy kettérepedt hegyen keresztül, patakkal és sziklákkal tarkítva. Édesapám szerint 10 méteres szakadékokkal tarkítva. Szerintem inkább 4-5 méteresekkel, dehát már régen horgásztam, nem kell mindent felnagyítanom. :) Párbeszéd húgommal:
- Te, itt hogy tudok felmenni?
- Csak kövess, utánam! - mondtam, s megindultam a karom előre nyújtva.
- Várj, hol az esernyőd?
- Nem túravezető vagyok, kardot képzelj a kezembe.
- Igenis, tábornok úr!
Felderítés
Első nap estéjén maradt még egy kis időnk vacsora után, úgyhogy húgommal elmentünk sétálni. Egy ideig egy marhacsordát követtünk, utána meg kitaláltuk, hogy akkor már nézzük meg, hogy másnap hogyan jutunk el a Székelykőre. Na, normális embereknek erre van túraútvonal, de húgom kitalálta, hogy a mezőn át fel a dombra rövidebb. Kellően hülye ötletnek tűnt, úgyhogy nem mondhattam nemet. Jól tettem, amúgy soha az életben nem kellett volna 2-3 kilométert 40-70 centis bogáncsos füvön átgázolnom. A végén a dombmászás már csak a hab volt a tortán. Visszafelé már kerülővel jöttünk. :)
Abrudbánya
Megnéztük kívülről az unitárius templomot. 30 éve még prédikáltak benne, ma már fű nő a közepén. Megpróbáltuk beazonosítani az erkélyt, amiről anno a szabadságharc idején román felkelők kidobták valamelyik őst. Ha csak kidobták, akkor még olcsón megúszhatta, mert egy emeletnél magasabban nem volt erkély a városban. A nap felfedezése viszont kétségtelenül az, hogy a palacin itt bizony nem palacsinta, hanem valamilyen vékonyabb fajta, sajttal töltött lángos. Azért finom volt, még ha fahéjas töltelékes palacsintát is vizionáltam.
Székelykő
1128 méter magas hegy. Abrudbánya után ezt terveztem délutáni programnak. Ez az egy alkalom volt rá, mert másnap reggel indultunk haza. Abrudbánya után viszont elkezdett rendesen esni az eső, s még a szálláson sem hagyta abba. Vártunk-vártunk, s úgy határoztam, hogy megszakítom 76 túra óta tartó megázás nélküli sorozatom, s elindulok esőben is. Húgom persze próbáltam lebeszélni, de nem ment. Később a hegyen mondta, hogy legközelebb legyek kitartóbb, mert ő istenbizony soha többé. :D A helyiek szerint ilyen eső után nem lehet megmászni a hegyet, pedig de.
A faluközpontba a szülőkkel mentünk be. Felvilágosítottak minket, hogy Torockó világörökség, mert mindenhol ugyanazok a típusú székely házak vannak. Na, erre megnéztünk vagy hármat (ha mind olyan, akkor ez pont elég, nem?), s örvendve a jól elállt esőnek, elindultunk a túraútvonalon. Okosak szerint a faluközpontból indul, de mivel azt nem találtuk meg, de tudtunk egy másik utat a tegnapi felderítés alapján, elindultunk másfelé.
Az út a piszok sárosnál egy kicsit sárosabb volt, kb. egy kiló/cipő földet cipeltem pluszban, amíg bejutottunk az erdőbe. Onnan már nem kellett a sarat cipelni, csak a legfrankómeredekebb, de legalább csúszós emelkedőkön kellett feljutni. Itt húgom úgy kétszer meghalt, de gyümölcsszelettel újjáélesztettem. ("Te, mi van ebben? Olyan, mint valami turbó.") A dzsungelharcos kiképzés fontos tapasztalata, hogy ha taknyolsz, akkor lehetőleg ne csalánba tenyerelj. Mondjuk legalább nem lettem sáros, s megvolt a napi akupunktúra is...
Végül csak felértünk, vagy fél órát eltöltöttünk a csúcson, s miután megint otthon hagytuk a siklóernyőket, valahogy le kellett jönni. Az erdőn nem akartunk menni, mert azon a csúszós izén lefelé... Láttunk másik, totálmeredek, lefelé vezető útnak tűnő izét, s volt mellette túrajel is.
- Te, merre menjünk?
- Ne az erdőn át.
- Végülis emlegettek valami sziklautas izét. Lehet, hogy ez az.
- Igen, de 3 falut is látunk innen. Mi van, ha nem Torockóra jutunk vissza?
- Azok a házak olyannak tűnnek, mint amiket anyáék mutattak. Meg táncsak tényleg ez a túraútvonal, s nem lesz egy kilométer múlva nem nyert jelzés nagy smileyval. Vagy menjünk inkább az erdőn át?
- Nem, induljunk.
És itt jött lefelé az a sziklás, meredek út, ami utólag tök jó volt. Igazából közben is, ha az ember a saját szerencsétlenkedésein tud a legjobbakat röhögni. :D Éééééés ami a legfontosabb: pont időben értünk vissza a meleg vacsorához. :)
Másnap út haza.
Plusz 100 kilométer
Mivel pénteken egész nap csak utaztam, elhatároztam, hogy szombaton csinálok valami intenzívet. A gyaloglás kiesett, futni egyelőre csak keveset tudok, maradt a bicikli. Ha meg már az, akkor legyen sok, eltekertem Nagymarosra. Ha meg már egyedül tekertem, eldöntöttem, hogy csak félúton állok meg, s ott kajálok. Valami könnyűt akartam enni, így lett grillgomolya salátával. Az ötlet zseniális volt, csak ott lett elrontva, hogy kihoztak laza 30 deka gomolyát - de tényleg, régen egy hétre nem vettem ennyi sajtot -, amiből 25-öt le is toltam. Mivel pihenni nem akartam, egyből ebéd után elindultam. Végülis bejött, 5-6 kilométer után egészen emberforma lettem, s ma izomlázam sincs. Azt persze nem mondom, hogy tegnap este nem voltam döglött, de pont az volt a cél. :)
